 Imádjuk lelopkodni a fáról, mi, magyarok évente fejenként fél kilónyit megeszünk belőle. A karácsony nem karácsony szaloncukor nélkül, ám ez nem volt mindi így. Őseinknek jó ideig nélkülözniük kellett ezt a finom csemegét, ám a reformokban sokak örömére felbukkant eme csodálatos édesség. Azóta népszerűsége egyre csak nőtt. Pályafutását az 1800-as évek végén kezdte, Jókai egyszerűen csak szalonczukkedlinek nevezte. Ekkor már báró Podmaniczky Frigyes édesanyjának köszönhetően a magyarok is ismerték, sőt ápolták a karácsonyfa-állítás szokását, így volt mire akasztgatniuk a díszes cukorkát.
 A századfordulón a nagynevű cukrászdák ünnepek előtt naponta 25-30 kiló csokoládéból készítettek díszesen csomagolt csemegéket. A pozitív formákat átszitált rizslisztbe mártották, és az így keletkezett mélyedésbe öntötték a folyékony cukrot. Mikor a cukor megszáradt, szép papírokba csomagolták. A csillogó üzletekben azonban nem volt olcsó mulatság szaloncukrot vásárolni, ezért a szerényebb anyagi körülmények közt élők saját maguk készítették a fára való csemegét. A szaloncukron kívül azért más finomságok is kerültek a fenyőfára.
 Mézeskalács figurákból, aszalt gyümölcsökből, habcsókokból, papírdíszekből állt a karácsonyfa ünnepi ruhája. A legfinomabb díszek azonban a selyempapírba és színes sztaniolba bugyolált csokoládégolyók, cukorkák voltak. A drága szaloncukor papírja nagy kincs volt, évről évre félretették az emberek, hogy majd abba tudják csomagolni következő karácsonykor saját készítésű édességeiket. A századfordulótól a csokoládégyárak töménytelen mennyiségű szaloncukorral árasztották el a népet. A háziasszonyok nehezen barátkoztak meg a gyári készítésű szaloncukorral, de a szép csomagolás, a finom íz és a szolid ár gyorsan meggyőzte őket. A cukrászdák csak úgy tudtak a szaloncukor piacon maradni, ha különleges ízesítésű cukrokkal kényeztették az ízlelőbimbókat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
