Advent a meglepetések időszaka

Érdemes végigkísérni az adventi és karácsonyi időszak néhány ismert alakját és rácsodálkozni arra a közös körülményre, hogy mindegyiknek egy nagy meglepetésben volt része. E meglepetés tartalma pedig pontosan az, hogy egy egészen új istenkép bontakozik ki lelki szemük előtt.

A gondviselő Isten velünk virraszt
magányunkban, éjszakánkban

Anna, az idős hölgy. Szerintem nem elfonnyadt, kiábrándult, megfélemlített nénike volt ő, hanem életerős, szívós, kitartó minden szempontból. Sokat látott, sokat megélt, sokat elszenvedett, de még sokat remélt is. De hogy reménysége hogyan válik majd valóra, azt nem igen tudhatta. A templomban kereste Istent. Meglepetése abban állt, hogy Isten feléje jött. Megélte a minket kereső Isten képét, aki nem játszik velünk bújócskát, hanem szinte kínálkozik, hogy vegyük őt ölbe.

József, a kételyekkel vergődő lélek, aki nem lát világosan az őt felülmúló események sodrásában. Milyen lehetett az ő istenképe? Talán azt hitte, hogy Isten nagyobb súlyt helyezett a vállára, mint amennyit elbírt volna saját erejéből? Vergődésének csúcsán jelentkezik az isteni biztatás, hogy ne féljen József örömteli meglepetése abban állt, hogy felfedezte az őt vezető Isten képét.

Mária, a teljesen Istenhez forduló lélek. Első tekintetre azt mondanánk, neki nem volt szüksége korrekcióra, istenképe tökéletes volt. De ha megfontoljuk a dolgokat, rájövünk, hogy ő is felfedezett valami újat Istenről, amit aztán boldogan ránk hagyományozott hálaénekében: Isten a történelem ura, aki bölcsen vezeti a világ sorsát.

Ki az én Istenem? Mind a hat felsorolt helyzetkép a mi valóságunkat is tükrözheti. Lehetünk mi is Zakariás, aki úgy érzi, Isten elkésett ajánlatával; fel kell fedeznünk a „mindenható Isten” képét, aki „gyermektelenségünk” Atyja. Talán Erzsébethez hasonlóan úgy érezzük, Isten nem váltotta be ígéretét, amit szülői vagy papi hivatásunk elfogadásakor véltünk hallani tőle; ekkor fel kell fedeznünk a „hűséges Isten” képét. A pásztorok is feléledhetnek bennünk, amikor úgy hiszszük, hogy elhagytak a barátok, elfelejtettek, meg nem értettek vagyunk; ekkor fel kell fedeznünk a „gondviselő Isten” képét, aki velünk virraszt magányunkban, éjszakánkban. Simeonként is érezhetjük magunkat, amikor nem tudjuk, honnan kell várni Isten megjelenését; ekkor fel kell fedeznünk a „megbízható Isten” képét, aki képes meglepni bennünket a legkilátástalanabb helyzeteken is. Anna is szólhat belőlünk, amikor úgy gondoljuk, hogy Isten rejtőzködik előlünk, amikor nem tudjuk, hol keressük őt; ekkor fel kell fedeznünk a „minket kereső Isten” képét. József kételyei sokszor a mi kételyeink: egész keresztény mivoltunk azt kiáltja felénk, hogy olyan meghívást és küldetést kaptunk, amely messze meghaladja erőinket, ekkor fel kell fedeznünk a „lépteinket vezető Isten” képét. Máriává kell lennünk: fel kell fedeznünk a „történelem Istenét”, aki ma is kezében tartja az események fonalát.

Advent a meglepetések időszaka. Engedjük, hogy Isten meglepjen minket is. Ezért kérjük, nyilatkoztassa ki nekünk arcát pontosan olyan fényben, amilyenre leginkább szükségünk van.

Záróakkordként álljon itt egy kis példa: XXIII. János pápa 1958 novemberében, amikor szülőföldjének, Bergamónak zarándokait fogadta, viszszaemlékezett életének egyik kedves epizódjára: Hétéves koromban apám elvitt magával a szomszéd faluba, ahol az Actio Catholicának ünnepsége volt. Az úton elfáradtam Apám vállára vett, amíg odaértünk. Az ünnepségen, mivel kicsi voltam, a tömeg meg nagy, alig láttam valamit a felvonulásból. Kezdtem rángatni apám kabátját. Ő újra a vállára vett. Boldog voltam: a magasból most már mindent láttam. Azóta hetven év telt el  zárta szavait a pápa , de ma is emlékszem apám akkori mozdulatára. Sőt csodálatos jelkép lett a számomra. Mert még ma is, amikor elfáradok, és nem látok tisztán, kérem a mennyei Atyát, emeljen a vállára

http://ujember.katolikus.hu/Archivum/001210/1001.html